Minden, költő, színész, író, de még a hétköznapi emberek is azt mondják, hogy ha szeretsz valakit, és ő nem szeret viszont, akkor lépj tovább. Ilyenkor elgondolkozok, vajon mikor ők voltak ilyen helyzetben, megtették? Vagy csak érezték, hogy meg kéne, de ők sem tudták? Hiszen, olyan nehéz. Ha minden mosolyában, amit feléd küld, azt érzed, hogy még lehet remény, vagy amikor a szemedbe néz és olyan boldogságot érzel, mintha megtanultál volna repülni. De megéri ez mindazt a szenvedést, amit az egyedül töltött éjszakák okoznak? Lehet, hogy ez a tanácsok oka. Az, hogy az ember, mikor már józan fejjel visszagondol ezekre az időkre, nem az a pillanat jut eszébe, amikor egymás szemébe néztek, hanem az, amikor minden este álomba sírta magát. És tudom, hogy tovább kéne álljak, hiszen lehet, hogy valaki csak arra vár, hogy észrevegyem, de azt is tudom, hogy ha nem lépek tovább, nem fogom megbánni, hiszen nekem mindig azt mondták, "sose bánj meg olyat, amit mikor megtettél boldog voltál!" Lehet, hogy csak azért van mert szerelmes vagyok, és az is lehet, hogy ez viszonzatlan szerelem, de még nem éreztem úgy, hogy engem valaki teljes szívéből szeret, annyira, mint én őt. Nekem az a boldogság, ha nevethetek vele, vagy rajta, vagy csak találkozik a pillantásunk, és ő elmosolyodik. Nekem ez minden szenvedést megér!

/SAJÁT/